Április 6-án, immár 7. alkalommal vágtunk neki az Országos Kéktúra ösvényeinek Veletek.

Most párját ritkító szép időben túrázhattunk az Északi-Középhegységben és látnivalókban sem volt hiány. Na és persze a táv sem volt semmi, hiszen a "másfélmillió lépésből" most megtettünk cirka 37 ezret. Lefordítva: nap végére kb. 28 km-t mutatott a számlálónk és több mint 900m szintet.

Szóval igazi kihívás volt ez most azoknak, akik bele mertek vágni. Leginkább lelkileg. Ám minden félelmükkel ellentétben, nap végére bebizonyosodott, hogy bár elfáradt egy kicsit mindenki (leginkább a talpunk), mégsem elérhetetlen egy ilyen túra teljesítése. Főleg ilyen gyönyörű tájon.

Szendehelyről induló szakaszunk Katalinpusztán és a Gyadai-tanösvény izgi függőhídján át, szinte folyamatosan és meredeken emelkedett a Látó-hegyig. Itt tartottuk első hosszabb pihenőnket. Nem hiába. Valami fenomenális innen a Dunakanyar panorámája. Még a kissé párás idő sem rontott az élményen semmit. 

Innen aztán még egy erős kaptató várta a csapatot és fél 11-re már a Naszály csúcsán álltunk. Vagyis szép kilátás reményében kapaszkodtunk még feljebb, a régi geodéziai torony vaslétrájain. Valóban szép a táj innen is, de ez már nem übereli a Látó-hegyi panorámát. 

Viszont a csúcsról történő ereszkedés közben, a Naszály túloldalán, volt még részünk "azta-hűha-deszép" kilátásokban. Lefelé, rövid kitérővel többen megnéztük a Násznép-barlang kissé saras, denevérekkel teli járatait. A többiek addig egy kis pihenőt tartva nézelődtek. Virágszőnyeggel borított, harsányzöld színekben pompázott az erdő. Illatozott minden és ragyogó napsütés volt. Ennél tavaszabb tavasz már nem is lehetett volna. Sőt!

Mire leértünk Ősagárdra, már inkább koranyári volt az idő. Jól is esett pecsételés közben a hűsítő mosdás és friss víz az utcai kútból. Kis pihenő után, a falu túlvégén, aztán ismét a dombok közé fordultunk és itt kicsikét sarassá is vált a terep. De a ritkás erdőben lehetett kerülni az itt-ott összegyűlt dagonyát, így jól haladt a társaság.

Lágyan hullámzó dombok, erdők, buján zöldellő legelők között érkeztünk meg Felsőpetény szélére, az Almásy kastélyhoz. A kovácsoltvas kapun pedig ott lógott harmadik bélyegzőnk. A kastély ugyan nem látogatható, de a parkjából néhány fotót mégis sikerült róla csinálni. Az egykor szebb napokat is megélt épület most lakatlan és láthatóan gyorsan romlik állapota. Remélhetőleg lesz majd, aki a szívén (és pénztárcáján) viseli sorsát. 

Bámészkodásunkat nem húztuk hosszúra, hiszen már 16 óra körül járt az idő és még hátra volt vagy 5km Alsópetényig. A csapatból pedig egyre többen jelezték, hogy a lábaik már igencsak kezdenek megviselődni. Inkább induljunk... Hát nekivágtunk az utolsó etapnak. Itt-ott erdőszélen, kopasz dombok között, fenyvesek mellett, végig völgyben tettük meg a maradék utat. 

A falu szélét elérve fekete rackajuhok stíröltek minket a hosszan elnyúló akol melletti etetőktől és kis, göndör barikák szaladgáltak, a szabadságot élvezve a karámokban. Alig pár naposak lehettek, de volt, amelyik csak alig néhány pillanatosan, még vizesen próbálkozott az anyja mellett a talpra állással. Lélekemelő pillanatokat tartogatott még az utolsó métereken is a túra.... Kis ideig néztük is őket, aztán ráfordultunk a falu műútjára és a Prónay-kastély mellett besétáltunk a központban várakozó buszunkhoz. Néhány kitartó túrázóval még felmásztunk a templomdombon álló középkori katolikus templomhoz és haranglábához, illetve a mellettük álló Werbőczy-gúlához. Neves jogtudósunk ugyan is sok száz évvel ezelőtt itt írta meg a híres törvénygyűjteményünket, a Hármaskönyvet és ennek emlékezetéül állíttatott itt, a kripták fölött egy gúla.