Megint elrobogott egy hónap. Már márciust írunk, pedig most kezdődött az év... Szinte hihetetlen, de már 6. alkalommal indultunk neki a Kéktúra ösvényeinek!

Az időjárási adottságok már november óta szinte változatlanok : eső vagy sár, vagy a kettő együtt, de a táj, az élmények és a csapat, mindig fantasztikusak!Hát mindezekre felkészülve vágtunk bele szombaton is a Pilisszentkeresztről induló, 19 km-es túránkba.

Alig tettük meg az első néhány km-t, a Dera-patak vadregényes, párás, patakcsobogós, fahidacskás, sziklás szurdokában, máris felkívánkoztak ránk az esőkabátok. Na nem volt vészes az égi áldás, csak olyan szitálósan alattomos. Ezért aztán inkább a csuhák mellett döntöttünk. A völgy persze így is fantasztikus volt! 

A zöld mindenféle árnyalatában pompázó mohás sziklák, hóvirágok, szellőrózsák és odvas keltikék szegélyezték az ösvényeket. A kis patak pedig, végre, fürgén csobogott le a szurdokban. Aztán a turistaút lassan elkanyarodott a pataktól és széles, jól járható, lassan emelkedő erdei úton haladtunk Csobánka felé. 

Hosszú egyenes, majd egy éles jobbkanyar után értük el a Szentkutat és a Sarlós Boldogasszony kápolnát, a népszerű zarándokhelyet. Itt tartottuk első hosszabb pihenőnket. A kút, valószínűleg a téli időszak miatt, de szét volt szerelve, így vízét megkóstolni sem tudtuk, de a hely látványa önmagában is felüdítő. Szépen, de nem túl mesterkélten kiépített, sziklákkal kirakott lépcsőn lehetett hozzá leereszkedni a kápolnától.

Feltöltöttük az energiaraktárakat, az előttünk álló meredek emelkedőt látva, a lelkieket is próbáltuk... Kinek-hogy sikerült... Annyi bizonyos, hogy aki kicsit meg is ijedt tőle, utólag elégedetten nyugtázta, hogy nem is volt olyan vészes! A rövidke megpróbáltatás után ismét hosszú, egyenes szakasz következett, egészen át, még a csobánkai műúton átkelve is. 

De itt már láttuk a következő próbatételt, az előttünk pipiskedő Kis-Kevélyt, ugyan a teteje szégyenlősen felhőkbe burkolózott. Hamarosan rá is fordultunk oldalára és kicsit lelassult a csapat, ám még így is, meglepően jól haladtunk. Emelkedett is, sár is volt, mégis egész gyorsan elértük a Kevély-nyerget, és a lapos placcon álló néhány pihenőpadot, mellettük a kéktúrás pecsételőhellyel. Sajnos a kicsike esőbeállót elfoglalta egy másik csapat (valamiféle teázós vagy kávézós szeánszot tartottak épp), így behúzódni nem tudtunk alá, de nem is igen álldogáltunk itt sokáig. Bélyegzés és rövid szusszanó után átfordultunk a hegy túloldalára és ereszkedni kezdtünk a széles, sziklás ösvényen lefelé. 

Alig néhány száz méter után, a Kevély-hegyi kőfülkénél állt meg a csapat, hiszen ezt úgy is meg akartuk nézni. Az ösvényről meredek kaptató vitt fel, fagyökerek és sziklák között a barlanghoz, így voltak, akik inkább csak lentről szemlélték a történéseket. Aki felmászott, a barlang meghódításával lett gazdagabb, mert sajnos a kilátás megint elmaradt. Itt-ott a ködön átsejlett a táj, de épp csak annyira, hogy megfájdította szívünk, mit is láthatnánk innen! De legalább a szitáló eső már elállt.

Rövid nézelődés után vissza is tért mindenki a kék jelzésre és innen egyszuszra ereszkedtünk le egészen az Egri vár másolatáig. Na nem a táv, inkább a terep volt embert próbáló. Az avarborítottan is saras erdei ösvényt ugyan is kökénybokrok között lejtő, szűk, agyagos sárcsík váltotta fel. Ezen a szakaszon így többen is földközeli élményekhez jutottak a hátsó fertályukkal. A díszletvárnál aztán már csak jót nevettünk az egészen és a rövidke kitérő és egy vidám csoportkép után visszatértünk a kék ösvényeire, utunkba ejtve a Teve-sziklák és sziklaüregek látványos formációját is. Különleges erre a táj, nemhiába, szuper fotók is készültek! Volt, aki a barlangokban, voltak, akik a teve púpján fényképezkedtek. És innen már csak néhány percre volt Pilisborosjenő. 

A települést alig érintve, a szélső házai mellett sétáltunk fel aznapi utolsó hegyünk, a Köves-bérc oldalába. A nevével ellentétben nem volt annyira "bérces", legalább is ebből az irányból. Mert a sziklás, ligetes bokorerdővel borított hegytetőn átkelve és a túloldalon ereszkedve megállapítottuk, hogy erről azért mászhattunk volna, jócskán! De lefelé gyorsan haladt a csapat.

Hamarosan le is értünk a Solymár felé tartó Bécsi út lámpás átkelőhelyéig, ahol egy kis örömet szereztünk a folyton rohanó pestieknek, népes kis csapatunk átkelésével. Az utolsó km-eket, az Aranyhegyi-patak hídján átkelve, a vasúti sínek melletti ösvényen tettük meg a Rozália-téglagyárig. Itt ütöttük be aznapi utolsó pecsétjeinket a kéktúrás füzetekbe, majd a stílusosan Rozália-sor névre keresztelt külterületi, de már aszfaltos úton sétáltunk be a 10-es főút mellett várakozó buszunkhoz.

Az egésznapi sárgyűjteményünk ugyan nem potyogott le addigra a bakancsainkról, de legalább már több nem került rá. A busznál persze így is- úgy is cipőt (volt aki nadrágot is) cseréltünk. Hiszen már mindenki felkészülten vág neki mostanában a túráknak. Tudjuk, hogy ha terep van, akkor bizony terep van és inkább betesszük a váltócipőt.