Szombaton megtartottuk az idei tél utolsó Kéktúráját...Mondhatnánk, hogy megtörni látszik a jég, hogy végre nem esőben és csülkig érő sárban kellett caplatnunk, de ez sem igaz.

Mert jég az még volt a Zemplénben. Sőt még egy kis hó is foltokban. De legalább a nap sütött. Ránk is fért már. Így azért mégiscsak kellemesebb volt azt a cirka 22 km-t legyalogolni, Füzértől Vágáshutáig, amit aznapra kitűztünk.

Bár hajnalban indultunk, mégis majd 9 órára járt az idő, mikorra az ország északi csücskébe, Füzérre értünk és benyomhattuk az aznapi első pecséteket. Rögtönzött csoportkép a várral a hátunk mögött (mert ez azért csakugyan jól néz ki) és már ereszkedtünk is Füzérkomlós felé. Rögtön műúton. És ez a túra rettenetesen sok aszfaltos részt tartogatott még nekünk. 

Szintemelkedés alig volt, úgy kacskaringóztunk végig az egykori Hegyközi Kisvasút felhagyott nyomvonalán Kisbózsva, majd Bózsva felé, ahol megszereztük második bélyegzőnket és látványos fotók is készültek a Bózsva-sziklánál. Itt még lábaink jól tolerálták az aszfaltot és szerencsére betértünk a kissé havas, itt-ott jeges erdei ösvényekre. Aztán hamar elértük Kishutát, ahonnan ismét hosszú, lábfájdító aszfaltos rész következett. 

Bár a táj gyönyörű, az aprócska falvak mesebeliek és mitsem emelkedtünk, mégis jobban fáradtunk, mint egy emberes mászás után. Az úton egy lélekkel sem találkoztunk, úgy sétáltunk át a falucskákon. Mindössze 2 háznál tűntek fel az udvaron álló, füstöt eregető üstházak, ebből aztán sejtettük itt mégiscsak laknak emberek. Sőt, egész jó dologban mesterkedhetnek. Gondolataink rögtön külön útra keltek tőlünk. Ízes abálében főtt finomságokon, roppanós tepertők körül tekeregtek... 

Mígnem Nagyhután elértük a harmadik pecsételőhelyet is. Itt tartottunk egy rövid szusszanásnyi szünetet, majd a település szélét egy kaptatós emelkedővel elérve végre ismét erdei utakra fordultunk. Nos, itt várt ránk szinte az összes napi emelkedőnk. Legalább már nem csak a talpaink és a csípőnk fájt, levegőt is pihegve kaptunk. De ennyitől csak nem dobjuk fel a bakancs talpát. Mire elfáradtunk volna, fel is értünk a gerincre és megkezdtük a túloldalon az ereszkedést. 

A tempónk viszont nem gyorsult. Hiába, hogy lejtett, de erre kiengedett a talaj és néhol igazi korcsolyapálya lett belőle. Hehe...hát a sarat csak nem úsztuk meg. Már hiányzott is volna. De egyszer minden jónak vége szakad. Ismét kiértünk a műútra. Az út mellett kis tisztáson fa asztalok, padokkal és egy kis forrás várta a fáradt vándort. Kapóra jött a csörgedező erecske. Megtisztultak a saras bakancsok. 

Meg is száradtak, mire a több mint 2 km-es műutas szakasz végén beértünk Vágáshutára. Egészen a faluközpontig sétáltunk, hiszen a keveset használt buszfordulóban ott várt már buszunk és egy Kéktúrás tájékoztató táblán ott fityegett a negyedik bélyegzőnk is. A tábla mellett közvetlenül egy (felénk már nem is látni ilyet) kopott, piros telefonfülke és egy szép piros postaláda erősítette a településközpont érzetet. És ennyi. Vágáshuta a vármegye legpicibb falucskája. Alig 88-an lakják. Emberrel hát itt sem találkoztunk. Mindössze egy szép cirmos macska kuncsorgó hízelkedése szórakoztatta a hazafelé készülődő csapatot.

Sajgó talpakkal huppantunk bele a busz ülésébe és már gördültünk is hazafelé. Útközben aztán meg is állapítottuk, hogy most igazán nem panaszkodhatnánk. Gyönyörű volt a táj, szuper volt az idő, alig volt emelkedő...de mégis, ez a nap sem volt egy gyaloggalopp... Szerencsére egyre kevesebb olyan Kéktúrás szakasz van, ahol aszfalton kell gyalogolni. Próbálják ezeket a részeket földútra terelni.