December elején a Pilisben folytattuk kéktúrás kalandjainkat. Mert hát meg kell mondjuk, tréfás kedvében van velünk mostanában ez az időjárás. Az utóbbi egy hónapban kijutott esőből, sárból, szélből is. 

De hát tudjuk, Rockenbauer Pál is megmondta annak idején, a túrázást és magát a Kéktúrát népszerűsítő, Másfélmillió lépés Magyarországon című filmben: "Rossz idő nincs, csak rosszul öltözött turista".

Hát ennek szellemében indultunk neki december első szombatján, harmadik Országos Kéktúra szakaszunknak a JóKa-Túrák csapatával. Hideget, viharos szelet és esőt ígértek az időjósok.

Fél nyolckor, buszunkról lekászálódva, már Pilisszentlászló szomjoltó műintézménye felé döngetett a csapat. Egyrészt mert itt volt kihelyezve a kéktúra pecsétje, másrészt mert a hölgyeket már igencsak szólította a természet és bizony egy jó kávé is jólesett volna indulás előtt. Kellemetlen meglepetésként ért minket, hogy a kocsma (ekkor már nem becézgettük) csak 8 órakor nyitott. Így csalódottan elengedtük a kávét és a Wc dolgot is. Gyorsan beütöttük pecsétjeinket az igazolófüzetbe és elindultunk aznapra tervezett túránk útvonalán, Visegrád felé. 

Meleg ugyan nem volt, de hideg se. Pedig most igazán bíztunk a mínusz 1-2 fokban, hogy legalább a sár tetejét kicsit megcsípje és ne dagonyázzuk végig az utat. Ám az erdőszélét elérve rájöttünk, hogy nem is olyan rossz a helyzet. Az előző napokban hullott pár centis hóréteg meg volt maradva. Az erdő fehér volt. Az ösvények avarral borítottak és havasak. És ez a látvány végig kísérte a csapatot az egész túra során! Csakúgy, mint a ködbe burkolózó erdő és hegyoldalak. Már sejtettük, hogy ha ez délután is így marad (nem jön egy kis szelecske), akkor tuti oda a szép kilátás a Duna-kanyarra. Ellenben elmondhatjuk, ennek is meg volt a varázsa. Bár a kilátások elmaradtak, de sejtelmessé, mesebelivé tette a tájat. 

A Pap-rétnél begyűjtöttük második pecsétünket is, majd az Urak asztala alatt eloldalazva, hamarosan elértük a Moli-pihenőt is. Ahogyan vártuk, természetesen nulla kilátással a Duna-kanyarra. Pedig innen tiszta időben milyen!!!

Nem is időztünk sokat, elindultunk Borjúfő felé. Itt egy kicsit a meredek lejtő lelassította a társaságot. Egy picit összefagyott az olvadó hó, talán még egy kis ónos esőt is kapott. Minden esetre a meredek lejtő és a csúszósság nem jó barátai a túrázónak. Aztán végül túljutottunk ezen is, és innentől különösebb nehézség nélkül vitt utunk a Nagyvillám tetejéig. Egészen pontosan a tetőn álló Zsitvay kilátóig, ahol aznapi 3. bélyegzésünket is megejtettük. A kilátó, gondoljuk a köd miatt, ki sem nyitott. Kívülről jártuk körbe és készítettünk fotókat a múlt század elején átadott, ma már műemlék kőépületről. Túl sokáig itt sem időztünk, mert megállva kicsit cidris volt az idő. 

Folytattuk a túrát a Visegrádi Fellegvár felé. Alig 20 perc alatt már ott is álltunk a vár tövében. Ekkor már minden reményt elvesztettünk arra, hogy bármit is lássunk a szép panorámából. Szó szerint felhőbe volt burkolózva a hegytető. Olyan magas volt a páratartalom, hogy nem a tájat, de még a várfalakat is alig láttuk, pedig köztük sétáltunk. No mindegy! Legalább már vannak rejtelmes várfotók is… Azért megnéztük a kiállításokat, alaposan körbenéztük az erődítményt, majd a vár alatti egyszem nyitva lévő büfét megrohanva egy kis lélekmelegítő teához, forralt borhoz is jutottunk. 

Ettől újult lendületre kapva vágtunk bele az utolsó, alig 2 km-be, mely folyamatosan lejtett, egészen a visegrádi kompig. Éppen meredek ösvényen ereszkedtünk a település kálváriája mellett, mikor már a légkör nem tartogatta tovább a vizet és rákezdett az eső. A levegő pedig kitisztult és majdnem a település tetején jártunk, mikor megnyílt a kilátás a Duna-kanyarra. Megpillantottuk a Duna szürkén hömpölygő sávját és a szemközti hegyeket is.

Sajnálkozva vettük tudomásul, hogy ez nem 1 órával korábban történt meg, mikor a várfalon álltunk a hegytetőn. Akkor viszont esőben kellett volna lejönnünk. Így legalább megúsztuk. Hamarosan elértük az első házakat és az utolsó agyagos, mélyutas lejtőt, ahová ki tudja milyen megfontolásból, de se járda, se lépcső, de még korlát sem jutott, pedig a kálváriához már kiépítették. Ennek köszönhetően az egész túra alatt tisztán maradt bakancsok, kamáslik, (nadrágok, kabátok, táskák- attól függően ki milyen közeli kapcsolatot létesített a dagonyával) sárga agyagos bevonatot kaptak. 

Kicsit vizesen, kicsit-nagyon sarasan érkeztünk meg a kompállomásra bélyegezni. Benyomtuk aznapi, negyedig pecsétünket és átsétáltunk a parkolóban várakozó buszunkhoz. Saras-nedves gúnyáinkat levetkőzve, már jól is esett felülni a meleg buszra.