Ha őszi túrát tervez az ember, bágyadt, de még utolsó erejét fitogtató napsütés, ezer színben pompázó erdő, az ösvényeken csörgős-ropogós, belehemperedésre csábító vastag avarréteg jelenik meg lelki szemei előtt.  

Így készültünk a hétvégére mi is. De hát, van az úgy, hogy a valóságban mégsem ez vár ránk…  Hát aztán! Legalább most már elmondhatjuk, hogy JóKa-Túrák esőben is.

November 11-én, a csapattal, második alkalommal indultunk az Országos Kéktúra egy újabb szakaszának bejárására. Méghozzá a Cserhát dombjai közé, Alsópeténytől Becskéig terveztük utunkat. Csak, hogy kerek legyen az élmény. Mert aki járt már erre, az tudhatja, ha esik az eső, erre tényleg kijut a jóból a turistának. Szóval mit nekünk eső, a kihívásokért meg főleg élünk-halunk!

Így hát ebben a tudatban, az esőkabátokat betárazva indultunk neki reggel Alsópetényből a szép, őszi túránknak. Nem is panaszkodhatunk, hiszen az első pecsételést és az első km-eket még száraz időben sikerült megtennünk. Bár sejtettük, hogy az ereszkedő felhőzet miatt hűha nagy kilátásban részünk sem lesz, mégsem voltunk restek megtenni egy kis kitérőt a Prónay kilátóhoz sem. Ugyanis ezt konkrétan elkerüli a kéktúra útvonala. Kilátás valóban nem volt, ellenben a ködbe burkolózó, színes erdő is tud varázslatos lenni. Fentről is, lentről is.

Sajnos Romhányig már nem sikerült elérnünk, mikor eleredtek az égi csatornák, szerencsére csak szolidan. Csendeske volt, de áztató, így az esőkabátok előkerültek. Romhányba érkezve természetesen a falu szélén nem hagyhattuk ki a híres Rákóczi-törökmogyorófát sem. Sőt mi több, csoportkép készítésére alkalmasnak ítéltük a helyszínt. Hatalmas, a régi Magyarország körvonalát idéző lombkoronája már levelek nélkül, kopaszon díszítette a tájat. A faluban pedig megejtettük következő pecsételésünket. Sajnos itt a bélyegzőt a szabad ég alá tették ki, így a csepergésző eső is besegített az igazolófüzetek tintázásába. Sebaj, legalább majd néhány év múlva, amikor a kéktúra ellenőrök csekkolják teljesítésünket, megállapíthatják, hogy ezen a túranapon egy kissé nedves lehetett az időjárásunk és mi így sem voltunk restek kékezni… Romhánytól Kétbodonyig lábfájdító aszfaltos km-ek következtek. És sajnos az eső sem hagyott alább.

Meg is örültünk, mikor megérkeztünk a következő bélyegzőhelyhez, a Hangi Presszóhoz és befértünk annak tágas, fedett teraszára. Padok, asztalok, mosdó és a presszó minden kínálata a kényelmünket szolgálta. Az esőkabátoktól egy kis időre megszabadulva itt tartottunk egy viszonylag hosszabb pihenőt és ejtettük meg ebédszünetünket. Ám az idő rohant, és nekünk még a fele táv hátra volt a túrából. Így november derekán pedig már igen-igen hamar sötétedik, így sokat nem lazulhattunk. Felmálházott a csapat és ismét az eső sora közé vetettük magunkat.

Nem nyavajogtunk, lehetett volna sokkal rosszabb is a helyzet, ha nem csak ezt a szitáló és csendes eső váltakozást kapjuk ki, hanem esetleg dézsából is öntik, mint utólag megtudtuk, kicsit délkeletre tőlünk. Hideg sem volt, éppen csak a dagonya vastagodott. Kétbodony után pedig igazi, felázott, sárga-vörös agyag csúszott-mászott a bakancsaink alatt. Vagy inkább mi csúsztunk rajta. A túrabotok igazán jó szolgálatot tettek, mi tagadás! Bár a táv is hosszabb volt ezen a napon a megszokottnál, a cuppogós, marasztaló terep még nehezebbé tette a haladást.

Lassacskán, de azért mégiscsak fogytak a km-ek. A Cser-hát tetejéről a Galga-völgyfőt elérve végre kicsit enyhült a sár. Füves, itt-ott gazos, patakmenti völgytalpban kanyargott a kék Becske felé. A célhoz közeledve még 1-2 (-3) emelkedő is az utunkba esett, amit pedig már nem annyira kívántak a lábaink, így, a hosszú sárdagasztás után és cirka 22 km-nél járva. Négy után pár perccel, egy ilyen fárasztó dombon átbukva, végre egyszer csak mégis feltűntek Becske szélső házai, mögöttük a felhőbe bújó, Szandavár kúpjával. Ideje is volt már, mert erősen szürkületbe hajlott a táj, és nem igen akartuk az esőkabátok alól, a táskák mélyéből előbányászni a fejlámpáinkat. Dagonyás dűlőúton értük el az aszfaltos szélső utcát, majd a főútra térve a faluközpontot. Itt aztán aznap utoljára kihámoztuk a táskákból az igazolófüzeteinket, és beütöttük, stílszerűen csendesen csepergő esőben, az utolsó pecséteket.

A papírmunka után végül magunkat hámoztuk ki a vizes-saras gúnyáinkból és buszunk csomagtartójába csomagoltuk azokat. Kicsit fáradtan (volt, aki nagyon), kicsit nedvesen és már javában sötétben ültünk fel a buszra és indultunk haza, kalandos, késő őszi túránk után. Ugyan a szép napsütés, a ropogó avar elmaradt, a jókedv nem. Egész nap kitartott. És a napot ugyan olyan vidáman (sőt, talán még büszkébben) zártuk, mint egy átlagos, "szép őszi túra" után.