Október 14-e volt idén a kéktúrázás napja... Sokaknak csak egy szokványos szombat, míg másoknak valami új, valami különleges kezdete. Egy új cél, egy nagy kihívás megvalósításába fogtunk bele a JóKa-Túrák csapatával.

Nem kisebb fába vágtuk a fejszénket, mint az Országos Kéktúra 1172km-ének végigjárásába.

No nem egyszerre. Csak apránként. De elkezdeni nem is adódhatott volna jobb alkalom, mint ez a nap. Elutaztunk hát a Kéktúra keleti végpontjába, Hollóházára és onnan indultunk első szakaszunk teljesítésére. A korábban már beszerzett igazolófüzetekbe szorgalmasan pecsételtünk az első igazolóponton és bevetettük magunkat a ködös-párás, őszre készülő, de még javában zöldellő erdőbe. Hosszú, kitartó emelkedő várt ránk a Milic-csoport legmagasabb csúcsáig, a Nagy-Milic tetejéig. Ám a lendület és a jókedv tolta előre a csapatot. Ugyan egy kis pihenőt tartottunk a Bodó-réten. Megejtettük a második igazolópecsét beszerzését és ettünk is valamicskét, majd hamarosan ismét talpunk alá kaptuk az ösvényt és másztunk tovább. Meglepően hamar és viszonylag könnyen értünk fel a csúcsra. Meg is állapítottuk, hogy ebből az irányból kegyesebb a túrázóhoz a Milic, mint ha szemből támadtuk volna. Na ennek is megvan a böjtje. Ha itt másztunk, akkor ott ereszkedünk.

Itt futott össze népes kis csapatunk a Magyar Természetjáró Szövetség által szervezett kéktúrázók csoportjával, akikkel a reggeli indulásnál már egyszer találkoztunk. Ám ők átutaztak Füzérre, és abból az irányból járták be a szakaszt. Szuszogva érkeztek lentről, mi pedig ugyan azon az ösvényen kezdtünk ereszkedni. Nagyon meredek, morzsalékos, kapaszkodási lehetőség nélküli lejtőn tipegtünk lefelé. A Kis-Milic tetején álló, alig pár éves fa kilátónál egy kicsit elidőztünk. Ha már itt áll, és mi is itt vagyunk, hát csak nem lehet kihagyni! Ugyan a levegő elég párás volt, ami nem tett jót a látási távolságnak, de így is élvezhető volt a panoráma odafentről.

Innentől aztán már pihenő nélkül végig ereszkedtünk a Füzéri vár alatti nyeregig, hogy onnan ismét egy jó kis kaptatóval felmászhassunk a várba. Vagyis csak az alsó-várba. Onnan még sok-sok fa és sziklákba vájt lépcsőfok vár ránk, mire valóban bejutottunk a felső-várba. Füzér nem adja könnyen magát. Sőt! Nem is adta soha senkinek, ezt megtudtuk a jó hangulatú tárlatvezetés során is. 2 órát időztünk a korhűen felújított erődítményben, de legalább még ennyit el lehet ott tölteni, ha egész alaposan körbenézné a látogató a kiállítóhelységeket.

Ám nekünk nem volt ennyi időnk. Még a vár alatti parkolóban várt ránk egy bélyegzés az igazolófüzetekbe, amivel igazoltuk, hogy teljesítettük az első kéktúránkat és még a faluba is le kellett sétálni, hiszen ott várt a buszunk. Már lebukott a nap, mire elértük Füzér szélső házait. Az utcákon sétálva még vissza-vissza tekintgettünk a fölébünk magasodó, sziklás vulkáni kúpon fehérlő várfalakra. Csodás építmény Füzér vára! Látképe messzire elkíséri a vándort. Még egészen Füzérkomlós alól is látni lehet, ám mi most már nem túráztunk addig. Az egy következő kék nap lesz...

A buszunk a faluközpontban várta a csapatot. Úgy éreztük, aznapra elég is volt már eddig sétálni. A cirka 950 m szintemelkedés és a Milic meredeksége (na és a várhódítás) már éreztette hatását a lábainkban. Talán még egy kis izomláz is maradt belőle másnapra néhányunknál. Sebaj! Legalább eszünkbe juttatja, hogy milyen szuper, nagy kalandba fogtunk bele október 14-én, a kétúrázás napján.